Meging bepakolni az autóba, már nagyon untam. De most már jön a végállomás! 680 km, lehet menni az ország belseje felé, vagy délre Murcián át. Utóbbi esetén hamarabb érek Andalúziába, hát nyilván azt választottam.
A gps-sel küzdöttem továbbra is, hiába állítottam be, hogy 5/5 szeretnék autópályán menni, csak levitt valami autóútra. Amivel én is szemeztem korábban, merthogy arra nyerek 50 km-t. Szerencsére Axel még korábban figyelmeztetett, hogy azért nem minden autóút az a kétszer-kétsávos tükörsima csoda, amit a Costa Braván láttunk, így megnéztem googlemaps-en, és lemondtam róla. Persze a kis drága erőszakosan oda navigált, tuti a fejembe lát... Fel is adtam: jó, akkor jövök erre. Kicsit tovább tart, de talán kevésbe lesz gond a szél. Mert persze megint fogni kellett az autót rendesen. De már kezdtem megszokni.
Amint ez kiokoskodtam, mibe futottam? Igen, újabb balesetbe. De itt már nem töltöttem el túl sok időt, mert ez csak országút: azonnal visszafordultam, táblák alapján visszataláltam az autópályára, a gps-szel nem foglalkoztam, és este 6-ra meg is érkeztem.
Hívtam Gerardot. Aki igazából Gerhard, német, és kb. 30 éve jött ide először. Beleszeretett a helybe, feladta a munkáját, összecsomagolt, és ideköltözött. Ismerős? Alapított itt egy sárkányrepülő iskolát, (akkor még a sikóernyőzés gyerekcipőben járt), elkezdett siklóernyős turistákat idehozni. Itt egy jó kis film Gerardoról:
Nem tudom, hogy lehet ilyen szép kis ablakban megjeleníteni, sebaj. csak öt perc, és igazi németes angol nyelven van, nekünk, magyaroknak könnyű megérteni :)
Naszóval, szélviharon, a teljes borultságot felváltó vakító napsütésben hirtelen pár percre leszakadó esőkön, hó és jégeső kivételével az összes időjárási jelenségen (tényleg volt köd is egy szélárnyékos völgyben) átverekedve magamat, végre megérkeztem. Ja, ónos eső sem volt. Meg délibáb sem. De a kifejezés tetszik, úgyhogy megtartom.
Még kicsit korán volt a vacsorához. Begurultam egy melllékutcába, ahol találtam háromautónyi parkolóhelyet, így még én is meg tudtam állni. Hívom Gerardot, valami spanyol szöveg, biztos ki van kapcsolva. Sebaj, ez már a déli mentalitás, én meg beülök a La Bodeguitába, a magyar siklóernyősök kedvenc éttermébe. De olyan messze nem akartam hagyni a telepakolt autót, így addig kőröztem a főtéren, amíg meg meg nem ürült egy parkolóhely. Egy kicsii! És én beparkoltam. Igaz, kisebb dugót okoztam, mert azért nem sikerült elsőre beállni, de mindenki nagyon türelmes volt, senki nem dudált. Ezt még meg kell szoknom.
Az első ember, aki szembejött, miután kiszálltam az autóból, Francisco volt, a La Bodeguita tulaja. Vagyis Fran. Ráköszönök, Hola! Kicsit (teljesen) fáradt voltam, nem hoztam a legjobb formám. Egy bizonytalan, kérdő Hola! (majd egyszer megtalálom ezt a hülye fordított felkiáltójelet is), majd felismerés, és egy nagyon örömteli Hola! a válasz. Aztán az étteremből írtam egy újabb sms-t Gerardonak, de nem ment el. Ez már gyanús lett, így próbáltam Roxit hívni, ő sem érhető el. Beigazolódott a gyanúm: nagy adatforgalmat és kevés percet vettem a helyi telefonkártyámhoz. És közben volt Valenciában ez a Carlos-ügy, meg az elvesztett dokumentumok. Gerardo persze otthon, vár engem. Megint mindent felpakolok a kocsiból. Még nem utoljára, mert hosszú távon azért kicsit drága lenne itt lakni. Meg azért szeretnék saját nappalit meg konyhát.
Azért valamennyire mégiscsak megérkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése