Lenyomoztam, hogy a követségen tudok igényelni igazolást arról, hogy van jogosítványom, és akkor itt helyben kiválthatok másikat. De azért ezt a hetet még megvárom, hátha előkerül, ők is azt tanácsolták. Roxi segítsége kellett megint, mert ugyan nagyon próbálkoztak angolul beszélni velem a rendőrségen, csak nem annyira sikerült. Vagy megvárom az angolul jól beszélő kollégát, vagy a telefonos segítség, nyilván Roxit választottam.
Egyébként mind a négy rendőr a szobában tök jóképű volt, és valóságos dalia, főleg a spanyol viszonyokhoz képest. Most, Andalúziában, ahol a férfiak még a spanyolokhoz képest is alacsonyok, nosztalgiával gondolok vissza... :)
A lényeg, hogy kaptam egy jegyzőkönyvet az elveszett papírok bejelentéséről. Most még várok, hátha lesz valami.
Aztán kerestem egy szimpatikus tengerparti bárt nyitott, de azért viszonylag szélvédett terasszal, és legyen egy szabad asztal a terasz szélén, kilátással a tengerre, de azért ne kelljen háttal ülnöm mindenkinek. Úgy látszik, nem voltak túlzóak az igényeim, mert hamar találtam ilyen helyet. Aztán csak kávézgattam, eszegettem, iszogattam zárásig, ami este 6-kor volt. Később már túl hideg van.
Aztán valahogy megkérdezte a felszolgáló fiú, hogy honnan jöttem: Mondtam, hogy magyar vagyok, mire ő, hogy volt már Magyarországon. És úgy, hogy kubai illegális bevándorló volt (már nem az, még mielőtt...), és Magyarországon keresztül jött be az EU-ba. Én érdeklődést mutattam. Valódit, de nem álltam neki faggatni, magától ajánlotta fel, hogy elmeséli a történetét. És azt is mondta, hogy megírhatom, sőt, szeretné, ha megírnám. Persze mondtam, hogy ne számítson olvasók millióira. Úgy vettem észre, hogy Carlosnak lenne fontos, hogy minél több emberhez eljusson a története. Munkaidőben végül nem ért rá, ezért megvártam zárás után a parton. Egy ideig ott beszélgettünk, aztán már nagyon fáztunk, és beültünk egy helyre, amit ő javasolt.
Rengeteg jegyzetet készítettem, de elég nehezen haladt a dolog. Egyrészt Carlos nyelvtudása alulról közelíti az alapfokot, másrészt még Kubában tanult meg angolul, ami tök más akcentus, mint a spanyol, sokszor nehezen értettem. Próbáltam persze nem folyamatosan belekérdezni, csak ha nagyon elveszítettem a fonalat. Végül arra álltam rá, hogy mesélt egy darabig, ott csak néha kérdeztem vissza, ha nagyon nem értettem. Az volt a lényeg, hogy lendüljön bele a sztoriba, élje át. Aztán leírtam, amit mondott, közben már jobban rákérdeztem a résztelekre, egyrészt mert nem mindent értettem jól, másrészt bennem is felmerültek még kérdések. Így haladtunk nagyobb részletekben, a végén meg visszaolvastam. Majdnem négy órát beszélgettünk, teljesen kidőltem. Viszont nem engedte, hogy kifizessem a vacsoránkat.
Már este azon gondolkodtam, hogy nagyon hiányos a történet. Eleve az eljövetele okáról nem nagyon beszélt. OK, hogy ki lehet találni, de engem az ő személyes indíttatása érdekel. És a vége is fura lett. Azt mondta, hogy boldog itt, de aztán tett egy megjegyzést, hogy mégsem boldog. Amikor rákérdeztem, miért, azt mondta, azért, mert nincs családja. De éreztem, hogy ez egy kitérő válasz, csak kamuzik, fest magáról egy képet, az elégedett emigránsról, aki sínen van, de ez nem igazi. Tanakodtam sokat, hogy legyen vége ennek. Ha tévés lennék, csak bevágnám, ahogy kifejti, hogy minden oké, és érezni minden néző, hogy nem így van. De így hogy lehet befejezni? Hogy érzékeltessem, ami ekkor a levegőben volt?
Mindenesetre másnap, átolvasva a jegyzeteimet, találtam még pár tisztázandó részletet, ezért megkértem, hogy este megint találkozunk a tegnapi bárban. Igazából annyira nem voltak fontosak ezek a részletek (bár jobb, hogy megvannak), csak akartam tenni még egy próbát. És valami történt, talán hogy a tévében a kézi vébén épp egy kubai születésű spanyol játékos dobott gólt, de elkezdett mesélni a kubai életéről (aminek a felét sajnos nem írom meg), meg arról, hogy mi bántja. Közben könnybe lábadt a szeme, majdnem sírt, és meg elég szarul éreztem magam, de közben örültem is az őszinteségének
Az érdeklődés érzéketlenné tesz? Érdekelhet valaki annyira, hogy ne érdekeljen, milyen fájdalmat okozok az érdeklődésemmel?
Na, ez is keribredsós lett, de szerencsére engem még érdekel, én még nem akarok fájdalmat okozni. Ha tudom előre, milyen hatást váltanak ki a kérdéseim, biztosan nem teszem fel őket, inkább legyen féllábú a sztori. Vagyis remélem, hogy azért ilyen vagyok.
Mindenesetre a cikk még nincs meg, két okból. Vagy három, a most végiggondolom, a végén meg majd összeszámolom. Szóval egyrészt szakmai gondjaim vannak. A társaság alapfokú angol nyelven folyt (vagy azon se). Olyan egyszerű mondatokban írjak le mindent? mennyire fogalmazzak választékosan, hogy azért visszaadjam a történetet, az érzelmeket? Rosszat nem szeretnék írni, annál Carlos többbet érdemel, de elég jó az, ami tőlem a legjobb? Persze ki lehetne hátrálni az egészből, minek ez nekem, én tudom a történetet, engem megérintett, ti legfeljebb nem kaptok belőle, Carlos pedig talán sosem tudja meg.
Aztán ott van a biztonsági kérdés. Szerintem ez nem akkora ügy, rengeteg kubai menekült van, én nem hiszem, hogy pont neki vagy az otthon maradt családjának baja esne amiatt, hogy megjelenik a blogomban a története. De ő aggódik, talán jobban ismeri a rendszert. Vagy csak romantikusabbá akarja tenni a körítést? Én meg egy cinikus s.ggfej lettem?
Szóval hagyok neki időt, hogy meggondolja magát, az egész történetet, vagy egyes részeit visszavonja. Persze hússzor felajánlottam neki, hogy nem írok semmit, ha rá vagy a családjára veszélyt jelent, de kifejezetten akarta, hogy leírjam sztorit.
Hát itt tartunk jelenleg. Rengeteg jegyzetem van, de még hagyom ülepedni a dolgokat. Valószínűleg végül megírom többféleképpen, és majd rájövök, melyik az igazi. Ne várjatok azért Pulitzer díjjra méltó alkotást, csak nekem fontos ez. Lehet, hogy tök béna lesz az egész, és semmit nem tudok rendesen átadni. De bele kell vágnom. Mert megígértem, és most már jól akarom csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése