Nizza - Costa Brava 2015.01.24.

Hiába van háromsávos autópálya a franciáknál a legtöbb helyen, ha meglátnak a láthatáron egy kamiont, máris csak a középső sávot használják. Ott meg kb. 120-szal tolják, minimális követési távolsággal, rém idegesítő. Közben a vihar miatt tartani kell az autót rendesen, de a többiek is kacsáznak ide-oda. Ilyenkor az ember előzésénél hajlamos egy kicsit jobban odalépni, ne legyen már mellette az a másik autó ilyen közel. Így esett, hogy kiírták a rendszámom a francia autópályán a fényújságra, vagy mire. Elfelejtettem a francia szöveget, de remélem, csak annyi volt, hogy lassítsak.

Újabb egy órás várakozás az autópályán, de legalább nem alagútban. Megint arra próbálok gondolni, hogy akivel a baleset történt, az biztosan szívesen cserélne most velem, szóval nem idegeskedem. Csak fáradt vagyok.

Amikor elindultunk végre, úgy örültem, hogy elfelejtettem tankolni. Aztán egyszer csak elfogyott az erő az autóból, szerencsére pont segélykérő telefon mellett, vészmegállóban (itt plusz egy öböl vagy mi van a segélykérő telefonnál a leállósávon kívül.Nem tudom, otthon hogy van, de én így nagyobb biztonságbbn éreztem magam). Láthatósági mellény elő, háromszög felejtős a szélviharban. De a mellény legalább véd a széltől. Segélykérő telefon három nyelven, fél órára ígéri a segítséget, jön is a jóképű megmentőm. Megint 10 órát sikerült úton lenni,  sebaj. Az esti tapasozás Roxival és Axellel mindenért kárpótolt.Már Roxinál, Girona mellett. A falu katalán nevét én le nem írom magamtól. Újabb egy órás várakozás az autópályán, de 

legalább nem alagútban. Amikor elindultunk végre, úgy örültem, hogy elfelejtettem tankolni. Aztán egyszer csak elfogyott az erő az autóból, szerencsére pont segélykérő telefon melett, vészmegállóban (a leállósávnál ez biztonságosabb). Láthatósági mellény elő, háromszög felejtős a szélviharban. De a mellény legalább véd a széltől. Segélykérő telefon három nyelven, fél órára ígéri a segítséget, jön is a jóképű megmentőm. Megint 10 órát sikerült úton lenni, sebaj. Az esti tapasozás Roxival és Axellel mindenért kárpótolt.

Nizza

Én próbáltam nem előítéletes lenni. Sőt, határozottan merem állítani, hogy nem voltam az. Nekem volt egy csomó jó tapasztalatom Franciaországban. Pl. aminkor Monacoban, pontosabban Roquebrune Cap Marten-ben becsapódtam a ház falába, és beestem egy privát tengerparti teraszra. Nem, a siklóernyőzés nem veszélyes sport, csak ésszel kell csinálni. Engem nullkilóméteres koromban elragadott a hév, és pont az ellenkezőjét csináltam, amit az oktatóm mondott. Bali teljesen vétlen ebben, teljesen az én hibám volt. Szóval, délelőtt nagy csattanással beesek a teraszra, a helyiek nincsenek otthon, a szomszéd is csak mintegy húsz perc múlva kerül elő, szerintem én ébresztettem őket. Épületes párbeszédünk a következőképp hangzott:

 Bonjour, pardon for the accinent. (nem nagyon beszélek franciálul, konkrétan kb. három szót, viszont udvarias vagyok))

–        Bonjour, és még valami, amit nem értettem

–        No parlais France.

–        Ambulance? (Ott feküdtem a beülőmben, mert éreztem, hogy nem jó, ha erőltetem a lábra állást.)

–        Oui, s’il vous plait (Ezt meggugliztam, különben csak szilvuplé lett volna.)

A lényeg, hogy tök kedvesek voltak. Vagy amikor Dune de Pyla-n a helyi boltos próbálta megtanítani a helyi csokis süti nevét, amit annyira szerettem. Vagy amikor Annnecy-ben első reggel elmentünk zuhanyozni, és visszaúton a kemping büféjében Atti párszáz szavas francia tudásával (lehet, hogy csak pár szavas, de inkább felfele kerekítek) egy szál törölközőben, egy guriga wc-papírral a kezében meggyőzte a büfés kislányt, hogy adjon nekünk (szóval neki meg nekem, tehát úgy hatott a kislányra, hogy közben nővel volt) croissont meg kávét hitelbe, éjjel érkeztünk, itt lakunk, és majd kifizetjük. Szóval nekem jó tapasztalataim vannak a franciákkal. Vagyis vannak jó tapasztalataim is  franciákkal.

És bírom a rongyrázást is. Közgázos barátaimmal sok menő éttermet látogattunk. És viselkedni is tudok, és a karomat a törzsemhez szorítom evés közben, ahogy kell.

És Dékány András könyveken nőttem fe (kéretik megguglizni, de legfőképpen, romantikus lelkűeknek és örök tinédzsereknek, olvasni), Nizza nekem nem a sznob francia üdülőhely, hanem az olasz mentalitású kikötőváros. Szóval tényleg előítéletek nélkül érkeztem. És mégis…

Szép. Pompázatos. Egyszerre kifinomult és rongyrázó, de hát mégis milyen legyen? Vettem egy Nizza kártyát 26 euróért, ami tartalmazza a 22 eurós hop on – hop off buszt, meg pár múzeumbelépőt. Ezt leszámítva úgy döntöttem, hogy nem törődök az árakkal. Ez nem olyan nehéz úgy, hogy nap közben nem szoktam enni. Első utam reggel a tengerpartra vezetett, és azonnal lementem ide, kibotorkáltam a magassarkú csizmámmal az első sorba. 10 euróba fájt. De végül is nem a kávéért meg a narancsléért fizettem, hanem a helyért.

Nos, miután megvettem a kártyámat, kiderült, hogy a turistabusz bizonytalan ideig nem jár, mivel tilosban pakolt, és éppen bünteti a rendőr. Sebaj, a Chagall múzeum csak két és fél kilométer (hegynek fel, és én csinibe öltöztem, szoknya plusz magassarkú csizma, mivel úgyis buszozni fogok egész nap, és tényleg tök jól nézek ki). Utólag is hálás köszönet a Victory Piltes stúdiónak, végül meg se kottyant a gerincsérvemnek a hat óra gyaloglás magassarkúban, pedig volt benne hegymenet, és ami még rosszabb, lejtő is. A Chagall múzeum csúcs, és mindenkinek ajánlom az autoguide-ot. Még az én ­ nem túl szofisztikált ­ angolommal is teljesen jól érthető, és rendkívül jól eltalálták a művészeti szakértés és a sztorizgatás arányát.

Odafele azért láttam egy ilyet:

 Meg persze gépfegyveres katonákat. Nem mondom, hogy minden sarkon ott voltak, de érezhető volt a jelenlétük. Ja meg azt a cuki házacskát, egy forgalma út mellett, valahogy ott felejtették az emeletes házak meg a paloták között.  Sajnos nem lehetett jobban fotózni, elüttetni nem akartam magam.

Aztán tettem egy próbát, hátha elindult a busz, de persze nem jött, amikorra mondta a sofőr. Gyaloglás a kikötőbe, elég jó volt. Még egy kisebb méretű luxus cruisert is kkifogtam. Ezeket a csoda motoros yachtokat én nem tekintem hajónak, de a vitorlások szépek voltak.

Aztán az óvároson csak át akartam szaladni, de az útjelző táblák, amiket követni próbáltam, végül felvittek egy hegyre, sebaj. Lefele már kevésbé volt kényelmes, de ekkor már tudtam, hogy úgysem érem el a három órás buszt, hát nem siettem, maradt időm az óváros egy kis terecskéjén egy kávéra és egy pohár borra.

A négyórás turistabusz végül összejött, több nem is indult aznap, probléma a rendőrséggel, hát igen. Két japán turistalánnyal beültünk a tető első sorába, csak mi voltunk utasok. Különben nem hülyeség egy ilyen busz, ha nem töltesz sok időt a városban, elég jó volt a szöveg is. Kissé félelmetes volt elölről lenézni, ahogy éppen befordul a busz egy szűk utcába, megelőzi egy motoros meg ilyenek. A Matisse-múzeumot kihagytam, mert nagyon messze volt, de kár volt. Matisse festményt már láttam párat, de gyönyörű környezetben van, fent a hegyoldalban. Egy használható fotót sikerült lőnöm a buszról:

Egy temető a hegyoldalban, ezt is érdemes lehet megnézni.

Nem tudom megmondani konkrétan, hogy mi volt a bajom. Apró kényelmetlenségeken és sose akadok fent. Egyszerűen nem éreztem jól magam, nem tudtam megszeretni se a várost, se az embereket. Pedig senki nem bántott meg, igazából mindenki udvarias volt, sőt a gluténmentességgel sem voltprobléma, miután írtam egy cetlit (köszönet a facebookos gm közösségnek, akik segítettek megtalálni), és azt mutogattam. Egyedül második este kaptam meg az étteremben azt a tipikus lenézéssel vegyített túlzott udvariasságot, de még azon is tudtam nevetni. De az olaszoknál mindig örültek, ha megdicsértem valamit, legalábbis azt mutatták (a spanyolok dettó), itt meg tök természetes nekik minden. A spanyolok mindig örülnek, ha próbálkozom a nyelvükkel, a franciákat nem érdekli. Így is ebbe az országba jön a legtöbb turista, minek törjék magukat?Az is lehet, hogy egyszerűen nem szerencsés Olaszország és Spanyolország között jönni a franciákhoz.

Mindenesetre nekem ennyi pont elég volt. Franciaországnak azonban nem volt elég ennyi  belőlem, másnap nehezen engedett el...

Velence - Nizza

Én nem vagyok rutinos sofőr. A leghosszabb távom eddig egy Bp.-Eger, másnap Eger-Bb. volt. Ágnes pilates-barátnőm mondta egyszer, hogy az embernek vagy egy napra egy döntési tasakja, egy ember egy nap bizonyos számú döntést tud meghozni, aztán vége a napnak. Amíg egy tapasztalt sofőr rutinból sávot vált, kielőz, visszahúzódik, ez nekem mind-mind egy döntés. Az olaszok gyorsan vezetnek. Nagyon gyorsan. Én úgy megyek, hogy 142-146-ot mutat a km óra, de mivel az úgyis kb 10 %-kal többet mutat, rendben vagyok,. Igaz, hogy megfogadtam, hogy lassabban megyek, de nem áll rá a lábam, nem tehetek róla. A lényeg, hogy míg ezzel a tempóval Magyarországon és Szlovéniában én előzgettem mindenkit (egy-két 160-nal száguldó szuperautót leszámítva), addig Olaszországban én voltam a csiga. Viszont itt mindig mindenki kihúzódik a szélső sávba, Franciaországban és Spanyolországban ez nem így van, de erről majd később.

Nem tudtam elképzelni, mi unalmasabb a Pó-síkságnál, hát rájöttem: a behavazott, ködbe vesző Pó-síkság. Aztán jöttek az alagutak, fél lavinák potyogtak menet közben az útra az alagutak fölül, a hegyoldalról. (A családom megnyugtatásásásra írom, hogy ez azért költői túlzás, csak kicsit figyelni kellett. Egyébként is, túl vagyok rajta, itt már nem lesz hó.)

Feledhetetlen az az érzés, amikor az egyik alagútból egyszer csak kiesik az ember a tavaszba. Utasként már többször megtapasztaltam ezt, amikor Monacoba mentünk repülni, de sofőrként még szívmelengetőbb. Mást is feldobhatott az érzés, mert amint átléptem a francia határt, be is állt az autópálya, sikerült egy alagútba beragadnom egy órára. Ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy örüljek, hogy nem én szenvedtem balesetet. Az alagutak közötti szakaszokban brutál szél volt, plusz a lejtős kanyarok, plusz a lepotyogó hódarabok. (Azért nem fél lavinák, túloztam… ez a családomnak szólt!). Szóval nem csak rajtam múlt a dolog. Elterelés, Monaco, hulla voltam már. Aztán be Nizzába a csúcsforgalomba. Én korábban még nem vezettem gps-szel, ráadásul ez csak mutatja az utat, nem beszél. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy a gps simán azt hiszi, hogy a szomszéd, párhuzamos utcában vagyok, és megy még egy kört. De arra nem lehet felkészülni, hogy éppen balra akarok kanyarodni, viszont az előttem haladó motoros úgy gondolja, hogy ő ebben a kereszteződésben megfordul, és kanyarodás közben egyszer csak szembefordul egy motoros, és teljesen elvakít a lámpája. És mire magamhoz térek, már nekem van piros, ott állok beragadva a kereszteződésbe, és csak dudálnak, de nem segítenek. És nem működik az, hogy ha pl. 100 méter múlva jobbra kell kanyarodnom, akkor húzódjak ki a szélső sávba, mert egészen biztosan ott fog parkolni valaki vészvillogóval a főútvonalon. Sebaj J

Azért csak megérkeztem. Fürdés, nézzünk vacsorát. Elindulok gyalog, a sarkon három gépfegyveres katona, a követező sarkon még három. De nem néztek fenyegetően, így aztán csak elsétáltam mellettük. Soha ilyen közel még nem voltam gépfegyver csövéhez. És tényleg nem tudtam, hogy akkor most biztonságban vagyok, vagy sem.

Ebben a negyedben minden utcának zeneszerző neve van. Én a Rue Gounod-on lakom, a Rue Rossini sarkán. A tengerhez a Rue Meyerbeer vezet, az étterem pedig, amit kinéztem, Verdiről kapta a nevét. Csakhogy zárnak kilenckor, mi ez, nem a mediterráneum? De azért jó fejek, ajánlanak éttermet. Ezért a jófejségért cserébe másnap itt vacsorázom.

Az ajánlott étterem tényleg jó Bár csak francia étlap van, de hát úgyis valami helyit kerestem. Kicsit túl vagyunk a turistaövezeten. A mellettem levő asztalnál elegáns, ősz hajú hölgy fogyasztja vacsoráját.Beszédbe elegyedünk. Ő Hope, és sok helyen lakott Európában és Amerikában, ingatlanosként dolgozott, de most elege lett, nem akar többet dolgozni. Most Rómában lakik, de nem szereti a klímát, és úgy gondolja, Nizzában fog lakni. Volt már itt, de most idejött két hétre, hogy megnézze a várost nem turista szemmel. Nagyon jó fej, sokat beszélgetünk.

Konkrétumok a szállásról: egy cuki kis pálmafás udvarra néz a szobám, egyébként teljesen rendben van, ha elvonatkoztatok attól, hogy a „Hotel Oasis” név miatt elefánt van a recepción, és zebramintás a folyosón a padlószőnyeg. Nem túl nagy, a fürdőszoba sem mondható hodálynak, de nem érdekes. A tengerpart 800 méter, onnan a központ a tengerparton megint kb. 800 m.

Velence mégiscsak nagyon ott van

Ha nem lennék szerelmes Algodonalesbe, talán Velencébe lennék. Pedig semmit nem vártam, csak valahol meg akartam állni, hogy ne vezessek túl sokat egyhuzamban. Veronán is gondolkodtam, de Mesi volt ott, amíg Bassanoban repültünk ősszel, és nem volt különösen elájulva. Akkor Velence, úgyis kötelező látványosság. Gondoltam, majd sétálgatok 4-5 órát, annyi bőven elég lesz. Ehhez képest este 11-re értem vissza. Én tényleg nem hittem volna, hogy ez ilyen klassz hely. Úgy kezdődött, hogy a villamoson a biztonság kedvéért megkérdeztem, hol kell leszállni a buszhoz. Emberünk ugyan kb. úgy beszélt úgy beszélt angolul, ahogy én olaszul, vagyis neki is volt egy tíz szavas szókincse. De megkérdezett még egy embert, aki még egyet, aki beszélt angolul. A végén a fél villamos elköszönt tőlem, amikor leszálltam. A buszon meg átadták a helyet, pedig igazán sokat fogytam J De aztán én is átadtam egy középkorú (de hát én is az vagyok!!!!!) hölgynek, aki sok szatyrot cipelt.

Naszóval, érkezés a velencei buszpályaudvarra (Piazza Roma), zsúfolt, csomó turista, építkezés. Azért elindulok a turistaútvonalon, persze az első sarkon befordulok egy sikátorba, nem bírom én már a tömeget. Az a terv, hogy csak bóklászom, ha valahol sokan vannak, onnan elmegyek. Ha kimaradnak a turistalátványosságok, így jártam. Aztán mindjárt csodába botlottam. És ez így ment tovább.

Aztán elvetődtem a piacra, beszereztem pár gyümölcsöt, és végigkóstoltam a szárított paradicsomokat. Persze vettem is, részben a tisztesség kedvéért (lehet, hogy csak nekem vannak ilyen paráim), de egyébként  is jó volt nassolgatni a nap folyamán. Ugyanis itt nem az otthon ismert olajos változatot árulják, hanem csak úgy natúr, mint az aszalt szilvát.

Aztán elvetődtem a Canale Grande partjára. Feltűnt egy fiatal fiú, aki egy állvánnyal nagyon próbál fotót készíteni magáról a háttérben valamivel, de nem nagyon sikerül neki. Ezért felajánlottam a segítségem. Ő volt Joe, Angliából. És itt kezdődött a mi közös kalandunk…

Joe egyébként olvasni fogja a blogomat google translator-ral. Ugyan elhatároztam, hogy gyakorlásképpen mindent leírok angolul is, de már látom, hogy ehhez nem lesz mostanában energiám. Ő egy irtó cuki (hajrá google translator, de az én koromban már megengedhetem ezt) huszonpáréves srác, aki 80km-re lakik Londontól, és éppen utazgat pár hónapot Olaszországban. Nagyon okos, nagyon tájékozott, nyitott a világra, van véleménye a dolgokról. Szerettem hallgatni az okfejtését Margaret Teacher-ről vagy a királyi családról.(Tudom az illemet, de azt mondta, nem bánja, ha politikáról kell beszélni.) Segítségével csak sikerült megnézni a Szent Márk teret, meg átmenni a Rialto-n. Egy kikötőt akartunk felfedezni a sziget csücskében, távol a turistáktól. El is tévedtünk vagy hússzor, „discovering”, sokat nevettünk.van olyan alkalmazás, hogy lefényképezed az idegen nyelvű feliratot, és lefordítja, Joe-nak volt ilyen, így megtudtuk, hogy tilos bemenni a kikötőbe annak, aki nem ott dolgozik. Azért bementünk (határozz te ­ - ilyenkor is jó nőnek lenni), de semmi extra nem volt, de nem bántam, én szeretem nézni a százéves raktárházakat is. Ezt azért a biztonság kedvéért titokban fotóztam.

És végül névnapom alkalmából jól beproseccoztunk (alkotom az új szavakat sorban…). Viszont a tintahal velencei módra jobb volt Mestrében, ez csak valami szürke szósz volt, nem az a fekete csoda.

Azért még megmutatom  Canale Grande-t a Rialtoról, a helyi futár járművét (amit csak úgy otthagynak a kézbesítés ideje alatt, a helyi "rendőrautókat", meg egy ritka ronda turistahajót. majd egyszer megtanulom rendesen elrendezni a képeket.

Hét körül kimentünk a buszpályaudvarra, hogy megnézzük, hogy jutok haza. Joe egy hostelben lakott egy kis szigeten, ő tudta, hogy a vaporetto éjjel-nappal jár, de én nem akartam itt ragadni. Igazából szándék nélkül indultunk el, de amikor láttuk, hogy a turisták tömegei hagyják el a szigete, és amúgy is besötétedett, elhatároztuk, hogy megnézzük a várost újra. tejesen kihalt sikátorok, csodás volt. Teljesen kihaltak a mellékutcák, de a fő útvonalakon azért még volt élet. Közben eleredt az eső. Joe-nál persze se sapka, se kapucni, de azt mondta, így neki otthonos. Igazi lovagként (white knight-nak hívják az ilyesmit Angliában) még elkísért a 25 percre levő buszpályaudvarra.

El lehetett volna itt bóklászni még egy-két napot, de már várt Nizza. Még nem tudtam, hogy mivel...

Első nap - Mestre

Megérkeztem a szállásra. A házszámot a gps nem ismerte, de ­naivan ­azt gondoltam, elég lesz az utca. Aha, középről kétfele egyirányú. Keresem az 50-es házszámot egyik irányban, megyek pár házat a közepétől, már 30-nál járok. Sebaj, visszakerülök a közepére, másik irány, itt meg pár ház után 86-nál járunk. Mi van, ennyi ház nincs is az utcában!? Parkolni persze sehol nem lehet. Sebaj, hívom a hotelt, hogy hol vannak. Azaz hívnám, ha kimentettem volna a számukat. Sebaj, ott a szuper boooking.com alkalmazás, megnézem ott. A data roaming nem működik egyik telefonomon sem. Sebaj, még mindig ott a végső mentőöv: hívom a bátyámat, hogy segítsen. Ez mindig beválik J Később megnéztem, a 80-as házszámot az 54-es követi, vagy ilyesmi.

A hotelnek nincs étterme, egy közeli vendéglőbe szokták küldeni a vendégeket. Érkezésemkor pont ott a séf, a tulajdonosnő gyorsan le is beszéli vele a glutén témát, sűrű mosolygás és bólogatások, minden rendben lesz. A pincér persze alig beszél angolul, sebaj, kinéz a séf, itt a problémás egyed, tud mindent. A választásom tintahal velencei módra polentával. Fogalmam sincs, mi az a velencei módra, majd megtudom, annyi érdekel, hogy a séf szerint ehetem. Meg is kaptam, ezt:

Szóval ez a híres, saját tintájával készült tintahal. Eddig még csak a tévében láttam, úgyhogy nagyon örültem, hogy végre megkóstolhatom. Csodás volt, olyan, mintha a tengert ennéd, csak kevésbé sós, viszont nagyon bársonyos. Ez hülye hasonlat, de nem tudok jobbat. Csak a polenta maradt el, pedig az kukoricadarából van, elvileg ehetem. Most nem taglalom a lehetséges okokat, gluténérzékenyeknek kérésre kifejthetem, itt unalmas lenne. De majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tudták, mi is ez, és puszta figyelmességből hagyták le a polentát. Így viszont meglehetősen éhes maradtam, mivel egész nap nem ettem, sebaj J

Némi konkrétumot is, a szálloda a Locanda Cavalli, ár-érték arányban szerintem szuper. Biztosan van olcsóbb is, de nekem saját parkolós hely kellett, hogy ne két saroknyiról kelljen felcipelni a rengeteg holmimat. Nappal ott a tulajdonosnő, meg még pár angolul beszélő kedves ember. Jellegtelen környéken van, és a szomszéd házra nézett az ablakom, de kit érdekel, aludni és fürödni tökéletes volt. Velencébe bejutni kb. 20 perc, és kemény 1,30 euro egy 75 percre szóló jegy, amivel átszállhatok a villamosról a buszra. De amúgy is közel van Mestre buszpályaudvar, kb. 10 perc lenne gyalog. Ez azért fontos, mert egész éjszaka jár a busz Velence és Merstre között, és a velencei buszpályaudvar információs pultjában beszélnek angolul. Kérdezni kell, mert a tábla tök hülyeséget mutatott, aszerint 25 percet kellett volna várnom a buszra, a valóságban meg pár perc múlva indult.

Még annyi jut eszembe, hogy a sarki kisboltban (nem turistaközpont, csak egy mezei sarki boltocska) olyan a csemegepult, amilyen a MOM-parki menő olasz delikátban. És tényleg ezeket eszik az emberek, többen vásároltak, amíg bent voltam kb. öt percig.