Velence mégiscsak nagyon ott van

Ha nem lennék szerelmes Algodonalesbe, talán Velencébe lennék. Pedig semmit nem vártam, csak valahol meg akartam állni, hogy ne vezessek túl sokat egyhuzamban. Veronán is gondolkodtam, de Mesi volt ott, amíg Bassanoban repültünk ősszel, és nem volt különösen elájulva. Akkor Velence, úgyis kötelező látványosság. Gondoltam, majd sétálgatok 4-5 órát, annyi bőven elég lesz. Ehhez képest este 11-re értem vissza. Én tényleg nem hittem volna, hogy ez ilyen klassz hely. Úgy kezdődött, hogy a villamoson a biztonság kedvéért megkérdeztem, hol kell leszállni a buszhoz. Emberünk ugyan kb. úgy beszélt úgy beszélt angolul, ahogy én olaszul, vagyis neki is volt egy tíz szavas szókincse. De megkérdezett még egy embert, aki még egyet, aki beszélt angolul. A végén a fél villamos elköszönt tőlem, amikor leszálltam. A buszon meg átadták a helyet, pedig igazán sokat fogytam J De aztán én is átadtam egy középkorú (de hát én is az vagyok!!!!!) hölgynek, aki sok szatyrot cipelt.

Naszóval, érkezés a velencei buszpályaudvarra (Piazza Roma), zsúfolt, csomó turista, építkezés. Azért elindulok a turistaútvonalon, persze az első sarkon befordulok egy sikátorba, nem bírom én már a tömeget. Az a terv, hogy csak bóklászom, ha valahol sokan vannak, onnan elmegyek. Ha kimaradnak a turistalátványosságok, így jártam. Aztán mindjárt csodába botlottam. És ez így ment tovább.

Aztán elvetődtem a piacra, beszereztem pár gyümölcsöt, és végigkóstoltam a szárított paradicsomokat. Persze vettem is, részben a tisztesség kedvéért (lehet, hogy csak nekem vannak ilyen paráim), de egyébként  is jó volt nassolgatni a nap folyamán. Ugyanis itt nem az otthon ismert olajos változatot árulják, hanem csak úgy natúr, mint az aszalt szilvát.

Aztán elvetődtem a Canale Grande partjára. Feltűnt egy fiatal fiú, aki egy állvánnyal nagyon próbál fotót készíteni magáról a háttérben valamivel, de nem nagyon sikerül neki. Ezért felajánlottam a segítségem. Ő volt Joe, Angliából. És itt kezdődött a mi közös kalandunk…

Joe egyébként olvasni fogja a blogomat google translator-ral. Ugyan elhatároztam, hogy gyakorlásképpen mindent leírok angolul is, de már látom, hogy ehhez nem lesz mostanában energiám. Ő egy irtó cuki (hajrá google translator, de az én koromban már megengedhetem ezt) huszonpáréves srác, aki 80km-re lakik Londontól, és éppen utazgat pár hónapot Olaszországban. Nagyon okos, nagyon tájékozott, nyitott a világra, van véleménye a dolgokról. Szerettem hallgatni az okfejtését Margaret Teacher-ről vagy a királyi családról.(Tudom az illemet, de azt mondta, nem bánja, ha politikáról kell beszélni.) Segítségével csak sikerült megnézni a Szent Márk teret, meg átmenni a Rialto-n. Egy kikötőt akartunk felfedezni a sziget csücskében, távol a turistáktól. El is tévedtünk vagy hússzor, „discovering”, sokat nevettünk.van olyan alkalmazás, hogy lefényképezed az idegen nyelvű feliratot, és lefordítja, Joe-nak volt ilyen, így megtudtuk, hogy tilos bemenni a kikötőbe annak, aki nem ott dolgozik. Azért bementünk (határozz te ­ - ilyenkor is jó nőnek lenni), de semmi extra nem volt, de nem bántam, én szeretem nézni a százéves raktárházakat is. Ezt azért a biztonság kedvéért titokban fotóztam.

És végül névnapom alkalmából jól beproseccoztunk (alkotom az új szavakat sorban…). Viszont a tintahal velencei módra jobb volt Mestrében, ez csak valami szürke szósz volt, nem az a fekete csoda.

Azért még megmutatom  Canale Grande-t a Rialtoról, a helyi futár járművét (amit csak úgy otthagynak a kézbesítés ideje alatt, a helyi "rendőrautókat", meg egy ritka ronda turistahajót. majd egyszer megtanulom rendesen elrendezni a képeket.

Hét körül kimentünk a buszpályaudvarra, hogy megnézzük, hogy jutok haza. Joe egy hostelben lakott egy kis szigeten, ő tudta, hogy a vaporetto éjjel-nappal jár, de én nem akartam itt ragadni. Igazából szándék nélkül indultunk el, de amikor láttuk, hogy a turisták tömegei hagyják el a szigete, és amúgy is besötétedett, elhatároztuk, hogy megnézzük a várost újra. tejesen kihalt sikátorok, csodás volt. Teljesen kihaltak a mellékutcák, de a fő útvonalakon azért még volt élet. Közben eleredt az eső. Joe-nál persze se sapka, se kapucni, de azt mondta, így neki otthonos. Igazi lovagként (white knight-nak hívják az ilyesmit Angliában) még elkísért a 25 percre levő buszpályaudvarra.

El lehetett volna itt bóklászni még egy-két napot, de már várt Nizza. Még nem tudtam, hogy mivel...