Nizza

Én próbáltam nem előítéletes lenni. Sőt, határozottan merem állítani, hogy nem voltam az. Nekem volt egy csomó jó tapasztalatom Franciaországban. Pl. aminkor Monacoban, pontosabban Roquebrune Cap Marten-ben becsapódtam a ház falába, és beestem egy privát tengerparti teraszra. Nem, a siklóernyőzés nem veszélyes sport, csak ésszel kell csinálni. Engem nullkilóméteres koromban elragadott a hév, és pont az ellenkezőjét csináltam, amit az oktatóm mondott. Bali teljesen vétlen ebben, teljesen az én hibám volt. Szóval, délelőtt nagy csattanással beesek a teraszra, a helyiek nincsenek otthon, a szomszéd is csak mintegy húsz perc múlva kerül elő, szerintem én ébresztettem őket. Épületes párbeszédünk a következőképp hangzott:

 Bonjour, pardon for the accinent. (nem nagyon beszélek franciálul, konkrétan kb. három szót, viszont udvarias vagyok))

–        Bonjour, és még valami, amit nem értettem

–        No parlais France.

–        Ambulance? (Ott feküdtem a beülőmben, mert éreztem, hogy nem jó, ha erőltetem a lábra állást.)

–        Oui, s’il vous plait (Ezt meggugliztam, különben csak szilvuplé lett volna.)

A lényeg, hogy tök kedvesek voltak. Vagy amikor Dune de Pyla-n a helyi boltos próbálta megtanítani a helyi csokis süti nevét, amit annyira szerettem. Vagy amikor Annnecy-ben első reggel elmentünk zuhanyozni, és visszaúton a kemping büféjében Atti párszáz szavas francia tudásával (lehet, hogy csak pár szavas, de inkább felfele kerekítek) egy szál törölközőben, egy guriga wc-papírral a kezében meggyőzte a büfés kislányt, hogy adjon nekünk (szóval neki meg nekem, tehát úgy hatott a kislányra, hogy közben nővel volt) croissont meg kávét hitelbe, éjjel érkeztünk, itt lakunk, és majd kifizetjük. Szóval nekem jó tapasztalataim vannak a franciákkal. Vagyis vannak jó tapasztalataim is  franciákkal.

És bírom a rongyrázást is. Közgázos barátaimmal sok menő éttermet látogattunk. És viselkedni is tudok, és a karomat a törzsemhez szorítom evés közben, ahogy kell.

És Dékány András könyveken nőttem fe (kéretik megguglizni, de legfőképpen, romantikus lelkűeknek és örök tinédzsereknek, olvasni), Nizza nekem nem a sznob francia üdülőhely, hanem az olasz mentalitású kikötőváros. Szóval tényleg előítéletek nélkül érkeztem. És mégis…

Szép. Pompázatos. Egyszerre kifinomult és rongyrázó, de hát mégis milyen legyen? Vettem egy Nizza kártyát 26 euróért, ami tartalmazza a 22 eurós hop on – hop off buszt, meg pár múzeumbelépőt. Ezt leszámítva úgy döntöttem, hogy nem törődök az árakkal. Ez nem olyan nehéz úgy, hogy nap közben nem szoktam enni. Első utam reggel a tengerpartra vezetett, és azonnal lementem ide, kibotorkáltam a magassarkú csizmámmal az első sorba. 10 euróba fájt. De végül is nem a kávéért meg a narancsléért fizettem, hanem a helyért.

Nos, miután megvettem a kártyámat, kiderült, hogy a turistabusz bizonytalan ideig nem jár, mivel tilosban pakolt, és éppen bünteti a rendőr. Sebaj, a Chagall múzeum csak két és fél kilométer (hegynek fel, és én csinibe öltöztem, szoknya plusz magassarkú csizma, mivel úgyis buszozni fogok egész nap, és tényleg tök jól nézek ki). Utólag is hálás köszönet a Victory Piltes stúdiónak, végül meg se kottyant a gerincsérvemnek a hat óra gyaloglás magassarkúban, pedig volt benne hegymenet, és ami még rosszabb, lejtő is. A Chagall múzeum csúcs, és mindenkinek ajánlom az autoguide-ot. Még az én ­ nem túl szofisztikált ­ angolommal is teljesen jól érthető, és rendkívül jól eltalálták a művészeti szakértés és a sztorizgatás arányát.

Odafele azért láttam egy ilyet:

 Meg persze gépfegyveres katonákat. Nem mondom, hogy minden sarkon ott voltak, de érezhető volt a jelenlétük. Ja meg azt a cuki házacskát, egy forgalma út mellett, valahogy ott felejtették az emeletes házak meg a paloták között.  Sajnos nem lehetett jobban fotózni, elüttetni nem akartam magam.

Aztán tettem egy próbát, hátha elindult a busz, de persze nem jött, amikorra mondta a sofőr. Gyaloglás a kikötőbe, elég jó volt. Még egy kisebb méretű luxus cruisert is kkifogtam. Ezeket a csoda motoros yachtokat én nem tekintem hajónak, de a vitorlások szépek voltak.

Aztán az óvároson csak át akartam szaladni, de az útjelző táblák, amiket követni próbáltam, végül felvittek egy hegyre, sebaj. Lefele már kevésbé volt kényelmes, de ekkor már tudtam, hogy úgysem érem el a három órás buszt, hát nem siettem, maradt időm az óváros egy kis terecskéjén egy kávéra és egy pohár borra.

A négyórás turistabusz végül összejött, több nem is indult aznap, probléma a rendőrséggel, hát igen. Két japán turistalánnyal beültünk a tető első sorába, csak mi voltunk utasok. Különben nem hülyeség egy ilyen busz, ha nem töltesz sok időt a városban, elég jó volt a szöveg is. Kissé félelmetes volt elölről lenézni, ahogy éppen befordul a busz egy szűk utcába, megelőzi egy motoros meg ilyenek. A Matisse-múzeumot kihagytam, mert nagyon messze volt, de kár volt. Matisse festményt már láttam párat, de gyönyörű környezetben van, fent a hegyoldalban. Egy használható fotót sikerült lőnöm a buszról:

Egy temető a hegyoldalban, ezt is érdemes lehet megnézni.

Nem tudom megmondani konkrétan, hogy mi volt a bajom. Apró kényelmetlenségeken és sose akadok fent. Egyszerűen nem éreztem jól magam, nem tudtam megszeretni se a várost, se az embereket. Pedig senki nem bántott meg, igazából mindenki udvarias volt, sőt a gluténmentességgel sem voltprobléma, miután írtam egy cetlit (köszönet a facebookos gm közösségnek, akik segítettek megtalálni), és azt mutogattam. Egyedül második este kaptam meg az étteremben azt a tipikus lenézéssel vegyített túlzott udvariasságot, de még azon is tudtam nevetni. De az olaszoknál mindig örültek, ha megdicsértem valamit, legalábbis azt mutatták (a spanyolok dettó), itt meg tök természetes nekik minden. A spanyolok mindig örülnek, ha próbálkozom a nyelvükkel, a franciákat nem érdekli. Így is ebbe az országba jön a legtöbb turista, minek törjék magukat?Az is lehet, hogy egyszerűen nem szerencsés Olaszország és Spanyolország között jönni a franciákhoz.

Mindenesetre nekem ennyi pont elég volt. Franciaországnak azonban nem volt elég ennyi  belőlem, másnap nehezen engedett el...