Egy baleset

Nem nagyon emlékszem rá, hogy pontosan mi történt. Nem is akarom erőltetni. Egyrészt nem valami jó érzés felidézni, másrészt értelme sincs sok, mert pl. arra is emlékszem, hogy a jobboldali szalagkorlátnak is nekicsapódtam, ami tök hülyeség, mert azon az oldalon nem is volt korlát. Nem emlékszem semmilyen hirtelen rántásra vagy zajra. És biztos, hogy nem mentem gyorsan, mert Jónás Csabit követtem. Picit talán nem ártott volna fékezni, nem tudom. Soha még csak meg sem csúsztam korábban, nincs semmi rutinom ebben, ABS nincs az autóm, és az szerencsére valahogy eszembe jutott, hogy nem szabad satuzni. Érdekes módon erre viszont tisztán emlékszem.

Vasárnap délután 3 vagy fél  négy fele lehetett, A367 Teba előtt nem sokkal. Teba starthelyre tartottunk ugyanis. 2015. március 1.

Ami biztos (a nyomok alapján), hogy egy nagyon enyhe jobbkanyarban a bal oldali szalagkorlátnak csapódtam, majd a jobb oldalon átugrottam az út melletti árkot, srégen, kb. 20-30 fokkal eltérve az úttest vonalától felhajtottam a domboldalra (és a kis drágám nem borult fel). Itt volt egy hirtelen letörés, kicsit repültem, aztán megérkeztem enyhén köves - füves kis mezőre, ami már az úttest szintjénél lejjebb volt. Itt még gurultam pár métert. Nem ütköztem, a légzsák ki sem nyílt. Azért a földet érés nem volt puha, és persze előtte a szalagkorlát meg az árokugrás is leamortizálta szegény kicsikémet.

szegény kicsikém!

azért nem nem repültem ennyit, elég sokat gurultam is

Jobb oldalt megy az út, erre hajtottam fel srégen, és a letörésnél repültem egy kicsit (arrafele, ahol éppen állok)

Hívtam Csabit, aki éppen lehúzódott, mert észrevette, hogy nem vagyok mögötte. Azonnal visszafordult. Meg hívtam bátyámat, mert a tűző  napon alig láttam a telefonom kijelzőjét, és persze a biztosítók számát nem mentettem el. Kiderült, hogy amikor utoljára meghosszabbítottam az utasbiztosításomat, elfelejtettem bepipálni az assistance szolgáltatást. Cascom meg az Uniqánál van, ahol nincs 24 órás telefonügyelet. Sebaj, és most tényleg sebaj, egyrészt mert élek, a fejemen nőtt dudoron kívül nem fáj semmim, és leginkább mert itt van Csabi.

Először is a vasárnap délutáni szieszta idején felhívta Zolit, aki autószerelő Torremolinosban (Málaga mellett), hogy legyen szíves küldjön értem egy trailert. Aztán bejelentette az esetet a rendőrségen, biztos ami biztos. Ja, előtte megálltak mellettünk a klubtársai, akik mentek repülni, ott is intézkedett valaki valamit, de akkor én még nagyon rémült voltam, erre a részre nem emlékszem rendesen). Kijött két polgárőr-szerű ember, velük is tárgyalt. Ők egyébként nem kértek semmit, csak szétnéztek,készítettek pár fényképet a kocsiról meg a környékről, közölték, hogy ma új születésnapom van. Aztán megjött az útfelügyelet embere, aki lerakta a kis bójáit, hogy Csabi autóját még biztosabban kikerüljék. Ő már  kért kötelező biztosítást. Persze nem volt nálam az idei, de a tavalyi még igen, és az érvényesség utolsó napja pont aznap volt, hurrá! nem is volt semmi gond, elkérte lemásolni,ennyi volt az adminisztráció. 

Megérkezett az autómentő is. Összekötötte az összes kötelét, és pár kötélszakadás után Csabi segítségével kivontatta az autót az út szélére, ahol már nem volt szalagkorlát. Itt sikeresen belecsúszott az autó bal eleje az út menti mély árokba, de végül ezt is megoldották. Közben az útfelügyelő abbahagyta a forgalom irányítását, inkább a mentést figyelte, ami nem volt túl megnyugtató számomra, de szerencsére nem történt újabb baleset a kikerülések miatt.

Este 8 körül végre platón volt yariska. És akkor jött a tragikomédiába illő jelenet: nem indul a teherautó! És a sofőr telefonja lemerült, és nincs töltője, nem tud segítséget hívni. Ezzel még eltöltöttünk egy kis időt, eztán Csabi végül odaadta neki a töltőjét, hogy majd Zolin keresztül visszajut valahogy. Aztán szegény még hazavitt engem Algodonalesbe, aztán vissza Benalmadenaba (Málaga mellé), ez még egy 200 km-es út volt, nagyrészt országúton.

Tehát Csabi mindent elintézett nekem, és még haza is vitt, de legalább ennyit számított a lelki segítség, hogy ott volt velem. Azért nem voltam olyan jó állapotban, főleg pszichésen nem. Tudom, hogy Roxi is segített volna, ha felhívom, vagy végszükség esetén Gerardo vagy Rafa is tudott volna valami telefonos segítséget nyújtani, de egyrészt  az ismeretsége, még inkább a személyes jelenléte rengeteget számított. Ha egyedül vagyok, biztosan nem vészelem át ilyen jól az esetet, főleg nem lelkileg. (Persze teljesen nem vagyok még túl rajta, de azért már egész jó.) Szóval nem tudok eléggé köszönetet mondani. Azért remélem, soha nem kerül hasonló helyzetbe, hogy visszaadhassam :)

Este 10 körül értem haza, utána még lementem Pepe bárjába. Az volt a tervem, hogy annyi gluténmentes sört iszom, hogy ne lássam a baleset pillanatait, ha becsukom a szemem, mert így nem volt sok kedvem aludni. Sörnél alkoholabbat viszont nem mertem inni, mivel reggel óta nem ettem, de éhes sem voltam. A terv nem nagyon vált be, egyre jobban fájt a fejem, és egyre fáradtabb voltam, de ha becsuktam a szemem, továbbra is a szalagkorlátot vagy a repülést láttam. Ekkor Ana, egy helyi siklóernyős lány, akit pár hete ismerek, és kb. háromszor beszéltünk eddig valami keveset (kb. annyit tud angolul, mint én spanyolul), berakott az autójába, és elvitt az orvosi ügyeletre. Ott is magyarázott valamit, amit persze nem értettem, mindenesetre az orvos minden adminisztráció nélkül beadott egy injekciót (az allergiára azért rákérdezett persze). Ezek után Ana még hazavitt, és remekül aludtam!

Másnap délelőtt  annyi agytevékenységre voltam képes, hogy felhívjam Zolit, az autószerelőt, valamint a biztosítót. Csak bejelentkezni tudtam, és pár nap türelmet kértem, hogy kicsit összeszedjem magam. Én még a neo citrantól is bealszom, az éjszakai fájdalomcsillapító vagy nyugtató vagy akármi eléggé kiütött.  Így aztán estig félálomban kómázgattam, illetve éberebb időszakaimban ment a Gilmore-maraton. Gyógyítja a testet és a lelket :) De tényleg, azért hoztam el Magyarországról a dvd-ket, mert tudtam, hogy ha bármi miatt bedepiznék, a csajok majd átsegítenek. És így is lett.

Este még dobtam egy üzenetet a helyi pilates oktatómnak, hogy kihagynám a mai napot a baleset miatt. Majd később róla is írok, meg az itteni "pilatesről", de most csak annyit, hogy egy francia-algériai nőről van szó, a neve Jeira, és alig beszél angolul. Mindenesetre azonnal visszahívott, és angol-spanyol keveréknyelven elmagyarázta, hogy az ő férje orvos a helyi rendelőben, és beszélt vele, és mindenképpen menjek el hozzá. Mondjuk inkább csak találgattam, mit mond, ezért azt kértem, hogy majd másnap beszéljünk, akkor talán kicsit több lesz bennem az értelem.

Illetve még egy üzenetet kellett írnom. Ildofefonsóval, egy helyi, angolul beszélő nem pilóta sráccal ugyanis megbeszéltük, hogy másnap Cádizba megyünk a NIE számomat intézni. Úgy találkoztunk, hogy pilates után lementünk a lányokkal teázni a térre, és ő meg ismerte a lányokat, és odaült hozzánk. Aztán párszor még összefutottunk később. Ő biológus kutató, az állatok idegrendszerével kísérletezett Németországban, aztán ősszel elege lett, feladta az állását, felpakolt a motorjára, és hazaköltözött. A szülei a városban laknak, ő egy vidéki házban a város határán túl, kb. két és kilométerre a központtól. Eddig nem csinált semmit, most már azéért neki is lassan munka után kell néznie. Korábban élt Cádizban is. Ez a kirándulás tök jó lett volna mindkettőnknek, ő kicsit kimozdul, és nem kerül neki pénzbe, nekem meg van segítségem a hivatalban, és van idegenvezetőm. Win-win szituáció. De  elmaradt. Ő is visszaírt persze, hogy azonnal szóljak, ha bármiben segíthet..

Másnap (azaz ma, kedden) 10-re mentem spanyol órára, és Rafa egyrészt kinyomtatta az új EU-s TAJ kártyám másolatát, amit a bátyám elküldött mailben, illetve megbeszéltük, hogy egyig van órája, utána tud segíteni, ha pl. nem boldogulok az orvosnál.

Óra után kiültem egy teraszra kávézni, és azon gondolkodtam, hogy felhívom Ildefonsót, így nem kell megvárnom Rafát. Ugyanis ekkor már elég gyanús volt, hogy amikor ezek a helyiek azt mondják, hogy forduljak hozzájuk segítségért, akkor komolyan is gondolják. Sokáig nem kellett hezitálnom, mert pont arra járt, és azonnal felajánlotta, hogy segít az orvosnál. Itt a faluban csak háziorvosi rendelő van.  Elküldtek Villamartinba, egy 25 km-re fekvő kisvárosba, ahol van kórház, és főleg röntgen. Ildefonso kocsiját éppen javították, de elvitt a barátja autójával a kórházba. Ezt sem kellett kérni, ő ajánlotta fel magától. Megröntgenezték a nyakamat is, mivel ekkor már az is rendesen fájt, ha jobbra akartam fordítani a fejemet. Kaptam egy nyakpárnát vagy mit:

nincs is ekkora tokám, csak egy icipici

Egy hétig kell hordanom. Két napig állandóan, csak zuhanyzás közben vehetem le, harmadnap levehetem fél órára, aztán mindig egy kicsivel többet. Meg javasoltak valami gyógyszert, amit majd holnap felír Jeidra férje, amikor megyek a röntgenleletekkel vissza. Ildefonso segítségével persze. Csütörtökön pedig irány Cádiz, hátha szerzek végre egy NIE számot, most már elvileg mindenem van hozzá. 

Ja igen, és yariska menthető, valószínűleg futóművet és néhány karosszéria-elemet kell csak cserélni.

Ez ugyan elég fontos, de nem ez a lényeg. A lényeg az a sok önzetlen segítségnyújtás, amit megtapasztaltam. Azt hiszem, nem végül nem is a Gilmore-lányok gyógyították igazán a lelkemet, hanem ezek az emberek.